Olvasom az újságban, hogy ma minden TV megszakítja az adását, mert valami katasztrófa történik a Helm-szurdokban (Tolkien klasszikusának, A Gyűrűk Ura történetnek egy helyszíne, ha valaki nem tudná). Most legkevésbé sem gondolkodva el azon, hogy a külföldi szellemi termék felhasználásáért bárki fizet-e a szerzői jog tulajdonosainak, és ezen az Artisjus felháborodik-e; az ötlik fel, hogy ugyan már, miféle katasztrófa fog történni ott. Jólértesültek a Szarumán féle orkok támadására gyanakodhatnak, mint evidenciára. Mondjuk megnézném Julcsa nénit Piripócson, amint másfél centis pupillával mered a bemondóra, aki beolvassa a közleményt a Szurdok elleni agresszióról.

Gyakorlat. Mert tájékoztatni kell a közvéleményt arról, hogy milyen módszerrel tájékoztatják majd akkor, ha tényleg gáz lesz. Gyakoroljuk. Mert gyakorolni kell, hogy miként ne kapjunk frászt, ha épp megkérik Seresaszádhé kezét, és mikor válaszra nyílna a szája, megszakítják, hogy katasztrófa gyakorlat van, mert fehér kéz jelét viselő orkok trebuséval lövik a várfalat.

Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen hírt miként reagálna túl egy fantasyban és fantáziában hiányos masírozó polgárőrség a borsodi zsáktelepülések valamelyikében. Lehet, hogy bekerülnénk Orson Welles háromlábú droidjai által kiváltott hatás mellé a médiatörténelem könyvébe.

Nem tudom nem megemlíteni a katonakori élményeimet. (Igen vannak. Voltam szobalány és katona. Sokoldalú vagyok, ne firtatsd!) Gondolom ismerős a szituáció, tájékoztatják a szakaszt félhivatalosan, hogy a héten riadó lesz, tudjunk róla, de mutassunk meglepetést. Az ügyeletes bekiabál a szobába egy hajnali órában, hogy "5. század, riadó fel!", és 4 perc szintidővel menetfelszerelésben állunk sorban az ajtó előtt. Mivel az ember nehezen ébred, ezért jóelőre bekészíti a motyóját, és amikor szerda este a parancsnoki iroda előtt elhaladva annak lesz tanúja, hogy a százados nyitja a kanapét a sarokban, pedig ilyenkor már rég otthon szokott lenni, akkor úgy dönt, hogy ruhában és csizmában alszik, biztos ami ziher. Persze amikor fél ötkor az ügyeletes közepes szabályszerűséggel bekopog, hogy "na most van, srácok, keljetek fel!", akkor nem meglepően a negyvenötödik másodpercben már zsákkal a hátunkon galoppozunk le a lépcsőn. Nálunk annyiban különbözött a sztori a mindenkivel megtörténttel, hogy a rutinos századosunk már ekkor a folyosón állt (persze, ő is csizmában aludt), és visszazavarta a gátfutó bajnokaspiránsokat, hogy még két percig takarodjunk vissza a körletbe, mert gyanús lesz a négy perces szintidőt hárommal megverni.

Mire ez a sztori? Hát az, hogy minden gyakorlat annyit ér, amennyire váratlan. Sosem derült ki, hogy a szakaszunk miként reagált volna egy riadóra, amelyik pizsamában talál minket, úgy, hogy azt sem tudjuk, hol a törölközőnk.

Remek dolog azt olvasgatni a hírekben, hogy a Médiatanács baráti segítségnyújtó szerepbe kerül egy katasztrófa alkalmával (Szalai Annamáriának van egyáltalán gumicsizmája?), de ettől még nem tudjuk, hogy miként megy a folyamat, ha a TV nem készül két napig arra, hogy a bemondónő csillogó mosollyal olvassa fel felvételről az ork invázió megindulásáról szóló híreket. A topmenedzser pedig egy sms segítségével indítsa a kép alján futó szöveget, ki sem húzva a bokáját a jakuzziból.

Ne történjen meg soha, hogy az ork invázió valóban váratlanul ér minket, egy olyan, amelyik nem utolsó sorban esetleg azzal kezdődik, hogy a trafóházba behajítanak egy láncos buzogányt, amitől a kisváros csak a sötét és hideg plazmatévéit bámulhatja, és mindegy, hogy a hírszerkesztő 4 percen belül fűzi-e be a csizmáját...